2014. november 3., hétfő

Az Anyu én...

Nógrádi Gábort egy egypercesre ihlette a zalaegerszegi előadás:


„Ez hülye!”

„Ez hülye!”

A tizenegy éves Mesi mondja ezt az anyja bőrében, amikor a Mesi testében élő anya,

tájékoztatja, hogy Tibu, a fiúja szerelmet vallott neki mobilon át. Mármint az anyának vallott

szerelmet, akit Mesinek hitt.

Látom a zalaegerszegi Mesi-Anyu, Pap Lujza szégyenlősen kaján, ravaszul büszke

kamaszmosolyát, és hallom a két szót.

„Ez hülye!”

Két szó!

A színpadon elég két szó, hogy valakiről biztosan állíthassuk: nagy színész. Ugyanakkor egy

Shakespeare főszerepet is végigjátszhat valaki úgy, hogy még mindig bizonytalanok legyünk

a képességében.

Mi a titok?

Mi a tehetség titka?

Mindegy, hogy színészi, írói, tudósi, matematikai vagy éppen politikusi képességről van szó ‒

mi a titok?

Hogyan lehet valakiből elővarázsolni, aki esetleg nem is sejti, hogy egy bizonyos területen

sokkal többet tudna teljesíteni, mint amennyit teljesít?

„Ez hülye!”‒ mondja Pap Lujza szégyenlős, de dicsekvő vigyorral, az ü betűt elhúzva kissé,

hogy mindenki odafigyeljen rá, és megtudja, hogy szeretik.

Őt szeretik!

Az egész előadást köszöni a szerző, ahogy az építész álomterve megvalósítását az építőknek.

De ez a két szó lüktet bennem, ha a produkcióra gondolok, mintha nekem mondaná

Pap Lujza a színpadról, hogy: „ez az író álmodott valamit? Ez ránk bízta a színpadra

állítását? Ez hagyta, hogy azt csináljunk a szövegével, amit akarunk? Ez végigreszkette a

próbafolyamatot? Ez hülye!”

Köszönöm, Lujza!

Nógrádi Gábor

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése