Nógrádi Gábort egy egypercesre ihlette a zalaegerszegi előadás:
„Ez hülye!”
„Ez hülye!”
A tizenegy éves Mesi mondja ezt az anyja bőrében, amikor a Mesi testében élő anya,
tájékoztatja, hogy Tibu, a fiúja szerelmet vallott neki mobilon át. Mármint az anyának vallott
szerelmet, akit Mesinek hitt.
Látom a zalaegerszegi Mesi-Anyu, Pap Lujza szégyenlősen kaján, ravaszul büszke
kamaszmosolyát, és hallom a két szót.
„Ez hülye!”
Két szó!
A színpadon elég két szó, hogy valakiről biztosan állíthassuk: nagy színész. Ugyanakkor egy
Shakespeare főszerepet is végigjátszhat valaki úgy, hogy még mindig bizonytalanok legyünk
a képességében.
Mi a titok?
Mi a tehetség titka?
Mindegy, hogy színészi, írói, tudósi, matematikai vagy éppen politikusi képességről van szó ‒
mi a titok?
Hogyan lehet valakiből elővarázsolni, aki esetleg nem is sejti, hogy egy bizonyos területen
sokkal többet tudna teljesíteni, mint amennyit teljesít?
„Ez hülye!”‒ mondja Pap Lujza szégyenlős, de dicsekvő vigyorral, az ü betűt elhúzva kissé,
hogy mindenki odafigyeljen rá, és megtudja, hogy szeretik.
Őt szeretik!
Az egész előadást köszöni a szerző, ahogy az építész álomterve megvalósítását az építőknek.
De ez a két szó lüktet bennem, ha a produkcióra gondolok, mintha nekem mondaná
Pap Lujza a színpadról, hogy: „ez az író álmodott valamit? Ez ránk bízta a színpadra
állítását? Ez hagyta, hogy azt csináljunk a szövegével, amit akarunk? Ez végigreszkette a
próbafolyamatot? Ez hülye!”
Köszönöm, Lujza!
Nógrádi Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése